Miért a legjobban teljesítők ragadnak benne a toxikus munkahelyi közegben?

(Van az a pont, ahol a kitartás már nem erény...) 

A szervezetek gyakran a legelkötelezettebb, legnagyobb teherbírású embereikre támaszkodnak, mert ők azok, akik mindent és mindig megoldanak, akikre minden helyzetben lehet számítani. Ők túlóráznak is, át- és bevállalják mások feladatait, kitartanak és közben fokozatosan felélik a belső tartalékaikat. 

Éppen a jól teljesítők ragadnak bele legkönnyebben a mérgező munkahelyi környezetekbe, mivel az identitásuk része a megbízhatóság és erős bennük a felelősségérzet is mind a csapat, a vezető és az ügyfelek iránt. A lojalitás azonban könnyen önfeláldozássá alakulhat, miközben olyan gondolatok fordulnak meg a fejükben, mint pl. “ha én (is) elengedem, minden szétesik.” 

 Nos, ez a gondolkodásmód ugyan egyrészt tiszteletreméltó, és erős elköteleződésre utal, de meddig? Hiszen ez könnyen tartós túlterheléshez vezet, pláne, ha perfekcionizmussal társul: „ha még jobban csinálom, működni fog.” Egészséges rendszerekben egyébként akár eredményes is lehet, de diszfunkcionális működés esetén a tökéletességbe fektetett plusz energia csak tovább növeli terhelést.  

És ilyenkor a remek teljesítőnk még többet vállal, még alaposabb lesz, még több energiát mozgósít, miközben a gyökérok rendszerszinten kezeletlen marad, sőt a magatartásával el is fedi azokat (pl. létszám- vagy egyéb erőforráshiány). 

De van még egyéb oka is, amiért a kiváló teljesítők benne ragadnak a toxikus munkaköreikben. Az egyik ilyen ok lehet, hogy félnek attól, hogy ha határt húznak, akkor csalódást okoznak másoknak és nehéz esetnek tűnnek, “neadjisten” hálátlannak vagy túl érzelmesnek. 

A másik, hogy mindent meg lehet szokni, a káoszt is és a túlterhelést is, hosszabb idő után a túlterhelés mentén keletkező folyamatos feszültség könnyen alapállapottá válik. A szervezet és a psziché alkalmazkodik a tartós nyomáshoz, és a rendellenes működés válik természetessé. Főleg, ha a céges kultúra része az ezen való viccelődés, hogy “ilyen ez a popszakma”, meg “ezzel jár a vezetői lét”. 

De igazából a krónikus stressz rövid és hosszú távon is rombolja a döntések minőségét és a kreativitást, de legfőképp az egészséget. Sokan a rezilienciát egyenlőnek tekintik azzal, hogy a végtelenségig kitartanak, pedig ez a pszichológiai rugalmasság az alkalmazkodóképességről, az irányváltás képességéről és a tudatos választásról szól. 

Egy mérgező környezetből való kilépés azon túl, hogy egészséges döntés, egyúttal megerősíti a belső integritásunkat is. Ha előtérbe helyezzük az önbecsülésünk és az egészségünk, azzal senkinek sem ártunk, hiszen ezzel a túlélő üzemmód helyett egy fenntartható működést választunk.  

A legerősebb munkabírás, a lojalitás és a perfekcionizmus sokszor előnynek tűnik: mégis ezek tartják benn legtovább a kiváló embereket a romboló rendszerekben. Amikor a felelősségérzet felülírja az önvédelmet, a túlterhelés könnyen válik alapállapottá. A kérdés nem az, ki bírja tovább, hanem ki veszi észre időben, hogy változtatni érdemes. Ha úgy érzed már nem bírod tovább, a brief coaching segíthet meghozni a legegészségesebb döntést.