Miért a legjobban teljesítők ragadnak benne a toxikus munkahelyi közegben?

(Van az a pont, ahol a kitartás már nem erény...) 

A szervezetek gyakran támaszkodnak a legelkötelezettebb, legnagyobb teherbírású embereikre , mert ők azok, akik mindent és mindig megoldanak, akikre minden helyzetben lehet számítani. Ők túlóráznak is, át- és bevállalják mások feladatait, kitartanak és közben fokozatosan felélik a belső tartalékaikat. 

Éppen a jól teljesítők ragadnak bele legkönnyebben a mérgező munkahelyi környezetekbe, mivel az identitásuknak fontos része a megbízhatóság és erős bennük a felelősségérzet is mind a csapat, a vezető és az ügyfelek iránt. A lojalitás mikor válik akkor önfeláldozássá? Körülbelül akkor, amikor először gondolsz arra, hogy “ha én (is) elengedem, minden szétesik.” 

Ez a gondolkodásmód teljesen normálisnak tűnik belülről, és meg is tudja indokolni egy csomó érvvel, aki ekkora elköteleződéssel bír, de meddig? Ez a felfogás könnyen tartós túlterheléshez vezet, pláne, ha perfekcionizmussal társul: „ha még jobban csinálom, működni fog.” Egészséges rendszerekben egyébként akár eredményes is lehet, de diszfunkcionális működés esetén a tökéletességbe fektetett plusz energia csak tovább növeli terhelést.  

És ilyenkor a remek teljesítőnk még többet vállal, még alaposabb lesz, még több energiát mozgósít, miközben a gyökérok rendszerszinten kezeletlen marad, sőt a magatartásával el is fedi azokat (pl. létszám- vagy egyéb erőforráshiány). 

De van még egyéb oka is, amiért a kiváló teljesítők benne ragadnak a toxikus munkaköreikben. Az egyik ilyen ok lehet, hogy félnek attól, hogy ha határt húznak, akkor csalódást okoznak másoknak és nehéz esetnek tűnnek, “neadjisten” hálátlannak vagy túl érzelmesnek. 

A másik, hogy mindent meg lehet szokni, a káoszt is és a túlterhelést is, hosszabb idő után a túlterhelés mentén keletkező folyamatos feszültség könnyen alapállapottá válik. A szervezet és a psziché alkalmazkodik a tartós nyomáshoz, és a rendellenes működés válik természetessé. Főleg, ha a céges kultúra része az ezen való viccelődés, hogy “ilyen ez a popszakma”, meg “ezzel jár a vezetői lét”. 

De igazából a krónikus stressz rövid és hosszú távon is rombolja a döntések minőségét és a kreativitást, de legfőképp az egészséget. Sokan a rezilienciát egyenlőnek tekintik azzal, hogy a végtelenségig kitartanak, pedig ez a pszichológiai rugalmasság az alkalmazkodóképességről, az irányváltás képességéről és a tudatos választásról szól. 

Ha képesek vagyunk kilépni egy mérgező környezetből, akkor erősítjük az önmagunkkal való kapcsolatunkat. Ha előtérbe helyezzük az önbecsülésünk és az egészségünk, azzal senkinek sem ártunk, hiszen ezzel a túlélő üzemmód helyett egy fenntartható működést választunk.  

Vagány vagy az erős munkabírásoddal, a lojalitásoddal és a perfekcionizmusoddal? Nos ezek tartják benn legtovább a jó embereket a romboló rendszerekben. Amikor fontosabb az, hogy megfelelj a munkában (akár magadnak), mint hogy jól legyél, akkor egyszerűen elkerülhetetlen, hogy túlterhelődj. Vajon elcsíped-e időben? A tapasztalatom az, hogy simán cserbenhagyod magad, ignorálod az intuícióidat... Ha úgy érzed már nem bírod tovább, a brief coaching segíthet meghozni a legegészségesebb döntést.