Miért különlegesek a negyvenes éveink?

 Negyven fölött az időhöz való viszonyunkban valami változik. Emlékszem, a velem egy évben született barátnőm hogyan jajdult fel, amikor engem köszöntött, én pedig lelkesen örömködtem, hogy milyen szép is az élet, meg hogy minden egyre könnyebb stb. Ő abban az évben töltötte szintén a negyvenet és picit hanyatlásnak élte meg azt az időszakot. Én örültem, mert túl voltam már olyan nehéz döntéseken, amik meghatározták a szakmai életem, már elég hosszú élet állt mögöttem ahhoz, hogy lássam, a döntéseim milyen történetté lettek és mely álmaim maradtak csupán álmok, és úgy éreztem aznap, hogy bőven maradt idő változtatni: ez mind a 42-49 év között időszak egyik jellemzője, mert megváltoznak a kérdések, amik foglalkoztat(hat)nak bennünket.

(42 és 49 év között időszakot látsz fentebb, nem véletlenül: a biográfiai megközelítés hétéves szakaszokra bontja az élet struktúráját, majd tágabban az első 21 évről, a második 21 évről és a 42 év feletti időszakról beszél. A mainstream pszichológiai szakirodalom inkább a 40-60 év közötti időszakot elemzi, de az túl tág cikkünk szempontjából, ebben az cikkben a kettő kombinációját élvezheti a kedves olvasó.)

életközép - új tavasz

Amikor a negyvenes évek szóba kerülnek, egyből kicsúszik a kapuzárási pánik kifejezés, essünk is túl azon a kérdésen, miért ezt emlegetik többen, ha ez az életszakasz szóba kerül.

Az egyik oka lehet, hogy az látványosabb, sok sztori és vicc kapcsolódik hozzá (sajnos) , lehet nagy körítést csapni mellé: maratonfutás, sportautó, akár új kapcsolat, ezek azért jó beszédtémák. A kutatások szerint a felnőttek mindössze körülbelül 10-20 százaléka számol az ún. életközépi válságról és gyakran náluk sem feltétlenül maga az életkor a kiváltó ok, hanem válás, munkahelyvesztés, betegség veszteség vagy más jelentős esemény. Az életközépi válsággal szemben az életközépi átmenet annyival csendesebb, hogy „csak” más kerül az életünk középpontjába, más kérdések kezdenek el bennünket foglalkoztatni.

A fizikai test ekkorra már elérte a csúcspontját, és ez az az időszak, amikor először érezhetünk csökkenést a fizikai erőnkben vagy egészségünkben, megváltozhat a viszonyulásunk a testünkkel, a vonzerőnkkel kapcsolatban. S miközben ez a viszony változik, a belső hangunk egyre erősebb lehet és keressük az egyensúlyt az externalizáció és az internalizáció között: kifelé vagy befelé élünk, ez az egyik központi kérdése az időszaknak. Ezért okozhat fejtörést, hogy merre tovább, az anyagi javak gyarapítása, a külsőségek elérése legyen a cél, vagy a belső, valódi céljaink megértése, az ahhoz közeledés.

Ha az előző kétszer 21 évben azt a természetes testi, érzelmi és szellemi fejlődést jártuk be, ami azokhoz az évekhez életkorilag illeszkedik, akkor a negyvenes éveinket új tavaszként éljük meg és nem válságként. Ha lépésről lépésre közelítettünk a életünk feladatához, a küldetésünkhöz, akkor ekkorra beköszönt a generavitivitás életszakasza, azaz az alkotás, a tudás továbbadása és a következő generáció támogatása – és ezzel a következő fontos kérdés: mit akarok magam után hagyni? Gyakori, hogy ha valaki fiatalon nem foglalkozik a „ki vagyok én?” kérdéssel, ha nem tudja, milyen eszmék mentén képzeli az életét és így választ szakmát, akkor a negyvenes éveire ér oda, hogy nem biztos benne, ez az ő útja. Ugyanez vonatkozik arra, hogy ha valaki nem kísérletezik és lázad azokban az években, amikor ennek ott lenne az ideje, akkor mire megteremtődik az anyagi stabilitás, nem érzi, hogy siker boldogítja valóban és már ott is a következő kérdés: mire akarom még odaadni az időmet? Mik a fontos dolgok és mik veszítenek a jelentőségükből idővel. Sok sikeres ügyfelünk számol be arról, hogy élete csúcsán van szakmailag, és nem akarja odaadni mindenáron az idejét például egy adott cégnek. No de akkor kinek és mire adja oda az idejét??

És mivel ez az életkor jellemzően együtt jár egy magasabb szakmai tapasztalattal, feltesszük a kérdést: mit tudok már igazán jól és merre fejlődhetek a következő években? Ekkorra már rájövünk, hogy „nem lehet minden, tehát választanom kell, mi leszek”, ezt hívjuk az omniopotencia (mindenhatóság) elvesztésének. Ez egyszerre jár egyfajta veszteségérzéssel és azzal, hogy egyre pontosabban tudjuk, hogy mi az, amit valóban (nem) akarunk. Ráadásul a középső életszakasz a nővekedés és a hanyatlás metszéspontja abban az értelemben, hogy bizonyos képességeink még abszolút tudnak fejlődni, más képességeink (pl. gyors információ-feldolgozás vagy fizikai reakcióidő) fokozatosan hanyatlanak, nem törvényszerű, de érdemes készülni rá.

Az ilyen és hasonló, szakmai- vagy életfeladattal kapcsolatos kérdések mellett megjelennek a kapcsolatokkal és a kapcsolati hálóval szemben megváltozott igények és kérdések: kik és milyen kapcsolatok tűntek el, milyen kapcsolatok mélyültek el vagy hiányoznak teljesen, vagy esetleg van-e olyan kapcsolat, amelyet mér teherként élünk meg. Mivel a negyvenes években kimaxoljuk a szerepeinket – azaz egyszerre lehetünk a gyerekünk szülője, a saját szüleink segítője, munkavállaló, házastárs, családfenntartó stb. -, az érzelmi terhelés is nő. Miközben pszichológiailag egyre erősebben érezhetjük a saját élettel kapcsolatos kérdések súlyát, pont ekkor lehet az, hogy ekkor van a legtöbb embernek is szüksége ránk. És miközben most kezdenénk magunkkal foglalkozni, mindenki más is éppen akar tőlünk valamit. A gyerek, a munkahely, a szülő, a társ stb. Ezért érdemes néha megállni és a kapcsolati hálót felrajzolni, átgondolni, hogy melyek a fontos kapcsolatok, melyekbe érdemes és milyen (akár megváltozott) szerepkörben jelen lenni.

Ki az, akinek már nem tudom vagy nem akarom odaadni az időmet, a tudásomat és a jelenlétemet? (Én azt szoktam manapság mondani, amikor valaki olyan témában vár választ tőlem, amin akár ő is elgondolkodhatott volna, hogy „nem mondom meg”, mert a gondolataimba én befektettem egy csomó évet, könyvet, iskolát, tanulást és tanulságot, és ha most megmondom, a másiknak soha nem kell befektetnie ezt az energiát, kvázi hogyan fejlődik majd.)

El is érkezünk a negyvenes éveink egyik legnagyobb ellentmondásához: lenne mit adni, és szeretnénk határokat szabni. Sok mindent már tudunk, van tapasztalatunk, kialakult egy életünk, vannak emberek, akik számítanak ránk és jó esetben azt is tudjuk, hogy miben vagyunk igazán jók, közben kiderült, hogy minden nem fér bele, és el kell döntenünk, mi marad életünk középpontjában. Az időt egyre értékesebbnek érezzük, tudjuk, hogy ami még előttünk van, számít és érdemes jól döntenünk róla, mert ez az időszak az új tavasz, ettől szép ez az életkor.