Tévhiteim rabságában 3. rész– 8 hiedelmem, amivel megnehezítettem az életem

Amikor elindultam az önismereti utamon és igyekeztem nem csak ismerni, de meg is érteni magamat, még nem tudtam, hogy mibe is vágom a fejszémet. A felismerések ugyanis nagyon fájdalmasak tudnak lenni. Szembenézni önmagunkkal, ehhez bátorság kell.

Ráadásul az önreflexió igen időigényes is, hiszen négy dolgot is vizsgálunk: érzés, gondolat, tett (viselkedés, cselekvés), beszéd. Mit jelent mindez? Két útvonalam volt/van. Az egyik, amikor bevillant egy felismerés, akkor elkezdtem visszapörgetni az ehhez kapcsolódó eseményeket és megvizsgálni azt, hogy ott mit éreztem, mitől féltem esetleg, milyen gondolataim voltak a helyzettel kapcsolatosan, hogyan viselkedtem, reagáltam, és mit mondtam, vagy mit nem mondtam ki.

A másik út az volt, hogy átéltem egy dolgot, ami lehet pozitív vagy negatív és azt jártam körbe a négy szempont alapján, és próbáltam felismerésre jutni.

Bármelyik útvonal is volt, arra időt kellett szánni (és még most is, mert az útnak nincs vége). Voltak gyorsítósávok az életemben, amikor a mentorom, Vicsápi Nati programjain voltam, ott sokszor jött minden, ami csak a csövön kifér.

Miért van szükség az önreflexióra, önmagunk megértésére? Ugyanis akkor, amikor az érzéseink, gondolataink, tetteink és beszédünk nincs összhangban, akkor nem érezzük jól magunkat a bőrünkben, illetve, ha ezek ugyan összhangban vannak, de negatív előjellel lehet ellátni őket.

Az önismeret hullámvasútján utazva azonosítottam a nyolc hiedelmem, amikből most már a harmadikat fogom bemutatni.

Harmadik tévhitem: Hogy vagy? Jól, hisz mosolygok!

Korábban, amikor ismerősökkel találkoztam, és megkérdezték, hogy érzem magam, bármi is volt, mindig mosolyogtam és azt mondtam, hogy jól vagyok, nem éri meg rosszul lenni. Ez az esetek egy részében igaz is volt, mert valóban jól voltam, azonban az is előfordult, hogy belül sírtam és szenvedtem, de kifelé mosolyogtam és a jókedv álarcát viseltem.

Az elmúlt tíz évben olyan dolgok történtek velem, amik miatt (ha nem lennék pozitív gondolkodású), már a diliházban kötöttem volna ki évekkel ezelőtt. Az, hogy alapvetően keresem mindig a jó dolgokat, és igyekszem optimista lenni, segítette a túlélésem. Az viszont nehezítette, hogy szinte senkinek nem beszéltem arról, hogy mi zajlik bennem, milyen fájdalmat, kétségbeesést, szomorúságot, elkeseredettséget, vagy reménytelenséget élek meg. Természetesen nem ezek voltak jellemzőek rám folyamatosan, viszont így utólag visszatekintve, többször, mint ahogy én adott pillanatban megéltem.

Ahogy írtam is, szerencsére elég optimista vagyok, ami nem azt jelenti, hogy rózsaszín szemüveget hordok, hanem azt, hogy hiszek abban, hogy a dolgoknak, eseményeknek, történéseknek lehet jó kimenetele. Ha még a pesszimizmusra is hajlamos lennék, akkor tuti összeroppantam volna már.

Ami miatt nem mutattam ki a belső harcaimat, negatív megéléseimet, az az volt, hogy ne tudjon vele senki visszaélni és ne menjen a pletyka áradat. Fontos volt, hogy mit mondanak mások. Ráadásul tökéletesen ráépült ez a gondolat a „mindig erősnek kell lennem” hiedelmemre, amiről már írtam az első részben.

Sokat javultam ezen a téren, és már nem jelent gondot kommunikálnom, hogy most éppen nem vagyok a topon, vagy szomorú vagyok, csalódott, esetleg elkeseredett.

Ez a tévhitem akkor tudatosult, amikor egy Női Körön ültem a Premium Social Club for Business szervezésében, amit Vicsápi Nati vezetett. Volt egy páros gyakorlat, ahol a velem szembe ülő hölgyben megláttam saját magam. Mosolygott, minden oké volt szerinte, s közben láttam a szemében a szomorúságot. Akkor csapott belém a felismerés, hogy én is így csinálom. Nem véletlenül vele voltam egy párban.

Innen indult a munka ezzel a tévhitemmel. Igyekeztem nyakon csípni magam, amikor mást kommunikáltam, mint ahogy éreztem magam. Nem mondom, hogy egy sétagalopp volt, és még a mai napig se az. Ahogy írtam is, nem jelent gondot kommunikálni, hogy mi van bennem. Az a nehezebb, hogy önmagamnak is bevalljam, hogy mi van bennem.

Amibe évekkel ezelőtt belevágtam, valóban a bátrak sportja. Akaraterő, kitartás és merészség kell, valamint az, hogy merjünk önmagunknak önmagunkról igazat mondani.

Ha úgy érzed, hogy elindulnál Te is az úton, és segítségre van szükséged, ne habozz, légy bátor és keress meg. Egyéni konzultációval, az Ismerd meg önmagad programommal ott vagyok melletted.