Ne hagyj itt – de ne is gyere túl közel!

Kötődési stílusok a konfliktusok sűrűjében

Van az a pillanat egy vitában, amikor már nem a szavak számítanak, hanem az arckifejezések. Amikor a csend nem nyugalmat jelent, hanem elzárkózást. És amikor a legnagyobb vágyunk a kapcsolódás – de pont úgy viselkedünk, hogy végül az ellenkezőjét érjük el.

A konfliktusok mélyén gyakran nem az áll a háttérben, hogy ki mosogatott utoljára vagy ki bántóbb az anyósával, hanem hogy hogyan tanultunk meg szeretni – és hogyan tanultunk meg félni a szeretet elvesztésétől.

A kötődési stílusunk – amely gyermekkorban, a gondozóinkkal való kapcsolatunk alapján alakul ki – alapvetően meghatározza, hogyan reagálunk konfliktushelyzetekben. A biztonságosan kötődők nyitottak az érzelmi közelségre és képesek megnyugodni. A szorongó kötődésűek állandó visszaigazolásra vágynak, a konfliktust pedig az elhagyás előszobájaként élik meg. Az elkerülők számára a vita a függetlenség veszélyeztetését jelenti, ezért távolságot tartanak. A zavart (dezorganizált) kötődésűek pedig gyakran egyszerre vágynak közelségre és félnek tőle – így érzelmileg kaotikusan reagálnak.

Ha nem ismerjük fel ezeket a mintázatokat, könnyen egymást kezdjük hibáztatni olyasmiért, ami valójában mélyről, a kötődési szükségleteink szintjéről fakad. És ez a tudattalan működés az, ami miatt a legnagyobb vitákban is sokszor csak egy dologért kiáltunk – azért, hogy „Légy velem, és érts is meg közben.”

„A konfliktus nem a szeretet hiányáról szól, hanem a biztonság érzésének sérüléséről.”— Dr. Sue Johnson, Hold Me Tight

A biztonságosan kötődő ember a „szőnyeg alá söprés” helyett a megértést választja

Ő nem attól ijed meg, hogy konfliktus van – hanem attól, ha nincs rá kíváncsiság. Képes kimondani: „ez most bántott”, de ugyanúgy képes meghallani: „ne haragudj, nem vettem észre.”

Nála a vita nem hatalmi játszma, hanem egy lehetőség: visszakapcsolódni. És ha úgy tűnik, „könnyen veszi” az érzelmi viharokat, az nem azért van, mert naiv – hanem mert nem a túlélésért küzd, hanem a kapcsolódásért dolgozik.

A szorongó kötődésű ember számára a vita = elhagyásveszély

A veszekedés neki nem nézeteltérés – hanem potenciális szakítás. Szinte beleremeg, ha a másik elfordul, vagy pár percre „elmegy levegőt venni”. Mert ilyenkor gyerekkora legmélyebb kérdése aktiválódik:

„Elég fontos vagyok ahhoz, hogy itt maradj mellettem, még akkor is, ha haragszol?”

„A szorongó kötődésű emberek gyakran nem a valós konfliktusra reagálnak, hanem arra a belső félelemre, hogy újra egyedül maradnak.”— Levine & Heller: Kötődj okosan

Ami kívülről „túlreagálásnak” tűnik, az valójában segítségkérés: „Kapcsolódj hozzám, most még jobban szükségem van rád.”

Az elkerülő kötődésű embernek a vita = megszégyenítés veszélye

Ő úgy nőtt fel, hogy az érzelmek gyakran zavaróak voltak a környezete számára. Így megtanulta elrejteni őket. Egy kapcsolatban, ha vita van, ösztönösen hátralép. Bezár, eltávolodik, „lehűl”. Nem azért, mert nem törődik veled – hanem mert a közeledéshez túl kevés mintája van, a visszavonuláshoz meg túl sok.

„Az elkerülők nem a másikat büntetik csenddel, hanem saját zavarukat próbálják túlélni.”— Dr. Stan Tatkin: Párban az árral

Ezért tűnhet úgy, mintha elmenekülne a vitából. Pedig csak időt kér – és egy olyan kapcsolatot, ahol tanulhatja, hogy a közelség nem veszélyes.

A dezorganizált kötődésű ember a konfliktusban egyszerre támad és menekül

Ez a stílus gyakran gyermekkori trauma talaján alakul ki, ahol a szeretet és a félelem nem váltak szét. A vita során ők lehetnek azok, akik: dühösek, majd perceken belül sírnak,

kérnek, majd elutasítanak, hirtelen „tűnnek el” érzelmileg vagy fizikailag.

A kapcsolat számukra kétarcú valóság: egyszerre biztonságforrás és fenyegetés. Így a konfliktusban gyakran azt élik meg: „meg kell védenem magam attól, akit szeretek.”

„A dezorganizált kötődésű embereknek nem a konfliktus a baj, hanem az, hogy nem tudják: van-e olyan világ, ahol a szeretet biztonságos.”— Bessel van der Kolk: The Body Keeps the Score

És most jön a kényelmetlen rész: mi mit csinálunk, amikor vitázunk?

Meghallgatunk – vagy már a válaszunkat gyártjuk, mielőtt a másik befejezte?

Hozzá akarunk közel kerülni – vagy csak végre nyugton akarunk lenni?

Vitatkozunk – vagy gyerekként újraéljük a „senki nem ért meg” élményét?

Mert a konfliktus nem megoldandó probléma – hanem térkép. Megmutatja, honnan jöttünk, mit tanultunk a közelségről, a haragról, a szeretetről. És ha elég bátrak vagyunk, megmutatja azt is, merre mehetnénk tovább.

Önismereti feladat a végére:

Legközelebb, amikor vitázol, ne azt kérdezd magadtól, hogy „ki a hibás”, hanem azt:„Mitől félek most igazán?”